Szent Péter sziklája

Egy délután a Vatikánban

Írta Yves Jaques

 

1999 november

(Angolból fordította Preszler Ágnes, 2003 november)

 

 

Feleségemmel együtt idegesen várakozunk a sorban, hogy beléphessünk a Szent Péter bazilikába. Úgy tűnik, az ember sohasem lehet elég jól öltözött. “Te Péter vagy és én erre a sziklára építem egyházamat... Neked adom a mennyek országa kulcsait ..” Így szól a Péter sírja feletti felirat, de ezek a kulcsok csak akkor működnek, ha a vállad és térded el van fedve.

Miközben várakozunk, figyelmem egy Fülöp-szigeti zarándokcsoportra terelődik, akik sortot viselnek. Szinte rátapadnak az oszlopokra. Megviseltnek látszanak, mintha hitük kemény próbára lenne téve. Talán ez életükben az egyetlen alkalom arra, hogy a katolikus világ köldökét megláthassák, és ők nem gondoltak a megfelelő öltözékre.

Előttünk idősebb amerikai nők csoportja halad el a kapuőrök előtt, annak ellenére, hogy ketten közülük térd feletti szoknyát viselnek. Egy pillanattal később egy csinos szőke nő lesz elutasítva, pedig szoknyája hosszabb, mint az előbb említett két nőé. Rajtunk a sor, én külvárosi bermudában és pólóban, míg feleségem megpróbálja lejjebb húzni a ruháját és begörbíti a hátát. Mit sem ér igyekezete, az éber őr megállítja: kilátszik egy kicsit a térde.

Visszafordulunk és csatlakozunk a megviselt Fülöp-szigetiekhez. Feleségem alig lát a dühtől. Semmi sem tudja jobban kihozni a sodrából. Mint ateista hippik által felnevelt festőnő, a Vatikánban csak művészeti galériát lát. A Vatikán, mint a leginkább elterjedt világvallás központja, nem jelent semmit sem számára.

Miközben figyelem a menetet, azon tűnődöm, hogy maga Jézus is nehézségekbe ütközne, ha be akarna jutni a bazilikába, és valószínű megszaggatná ruháit a fennhéjazó gazdagság láttán. Hát igen, a katolikus egyháznak nem volt soha túl sok köze Krisztus alázatra és feltétlen szeretetre felszólító üzenetéhez.

Attól kezdve, hogy a gazdag és befolyásos római polgárok felvették az új vallást, az Egyháznak szellemi és szociális forradalmi mozgásokat előmozdító szerepe megingott. Nem nehéz belátni, hogy az egyistenhit kedvező volt a gazdagok számára, akik belefáradtak abba, hogy többszáz istennek áldozzanak. Miközben a gazdag tőkét fektetett be, a szegény lerongyolódott. Visszatérve a mi konkrét esetünkre, mondjuk úgy, hogy megfelelően kellett, hogy öltözzön.

Őrségváltás következik, újra szerencsét próbálunk. Ezúttal zavartalanul beléphetünk, az őrök közönyösnek mutatkoznak a feleségem iránt. Most jövök rá, mi az alkalmazott gyakorlati szempont a nők beengedésére a bazilikába: a sex appeal. Ha az őrök vonzónak találnak és az öltözeted nem megfelelő, kinn maradsz. Ha nem keltesz érdeklődést az őrökben, akkor jó esélyed van rá, hogy bejuss, attól függetlenül, hogy mit viselsz. Az őrök az Egyház immunrendszerében a fehér vérsejtek szerepét játsszák: feladatuk, hogy a rettegett Eros vírust távol tartsák.

Megkönnyebbülten lélegzünk, feleségem végre elereszti a ruhaszegélyét, amint áthaladunk a hatalmas bronzkapukon. Belépni a Szent Péter bazilikába mindig egy különös, sokrétű érzéssel párosul. Nem lehet nem észrevenni a különbséget az Egyház gazdagsága, és hívei nagy részének szegénysége között. Talán éppen ez adta mindig is egyik alapvető vonzóerejét. Az Egyház egyike annak a néhány gazdag szervezetnek, amely engedélyezi a belépést a (bűnbánó és megfelelően öltözött) szegények számára.

Ha az Egyház anyagi gazdagsága elkápráztat, művészeti értékekben való gazdagsága még inkább. Maga a Szent Péter bazilika teljes egészében egy galéria, amelyet a történelem legtehetségesebb és legismertebb művészeinek alkotásai díszítenek. Michelangelo pazar mozaik kupolájától kezdve, Bernini elegáns réz baldachinjáig: a térség a reneszánszkori művészek valóságos enciklopédiája.

Amint körbejárunk és megcsodáljuk Duquesnoy, Canova és Algardi műveit, furcsa, fojtogató érzés kerít hatalmába. Valami nincs rendben. A művek minősége és mennyisége elkápráztató, de nagyon is kiérződik az erőltetett propaganda. Az Egyház volt az első szervezet, amely a művészeket nagy tömegben foglalkoztatta propaganda célból, a műveknek a hitetlenséget kellett legyőzniük. Ily módon azt veszi észre az ember, hogy már nem a művet szemléli, hanem keletkezéseinek körülményeit és céljait vizsgálja. Míg a mai művészek a múzeumok és művészeti alapítványok nyomásának kell, hogy engedjenek, a múltban a lelki élet feletti egyeduralomra rendíthetetlenül törekvő Egyháznak voltak kénytelen meghódolni.

Az Egyház lényegében minden hatalmát a művészeknek köszönheti. Ők azok, akik tanúságot tettek az Igéről. Az épületektől és azok díszítésétől kezdve a papi ruhákig, minden, ami lenyűgöző és szép: művészek által lett létrehozva. Mégis, a művészeknek nincs valóságos helye az Egyházban, sem akkor, sem most. Ők nincsenek kanonizálva, vagy boldoggá avatva. Mint mindig, az Egyház bizalmatlan velük és műveikkel szemben.

Talán ez az, ami leginkább felbőszíti feleségemet. Az, hogy a művészi közösség, amelybe tartozik, egy olyan szervezetnek van alárendelve, amelyet egyáltalán nem érdekel sem a művészet, sem a művészek, saját propaganda jellegű céljaikon túlmenően. Az Egyház hatalmával visszaélve kisajátította a remekműveket a közéleti szférából, hozzáférhetővé téve őket abban a mértékben, amennyire ez érdekeinek megfelelt, de nem kulturális vagy esztétikai célokból.

A hely rossz hatással van ránk. Ki kell jutnunk innen. Amint kilépünk a bazilikából és kiérünk a többszáz nyelvtől zsongó térre, újra szabadan lélegzünk. A szorongató érzés, amely ránk nehezedett, eltűnik. Épp most hagytuk el a világ legnyomasztóbb múzeumát és beléptünk a világ legszebb városába.

Bernini impozáns oszlopsora előtt haladunk el az utcák felé, ahol utcai festők árulják vallásos témájú képeiket és krétával rajzolnak a kövezetre. Eszembe jut, amit egy római barátomtól hallottam: a római művészek mindig is gyűlölték az Egyházat, mert az kihasználta őket. Amint vatikáni személyiségeket szállító fekete Mercédeszek sora robog el, porfelhőbe burkolva a művészeket, tudom, mit értett ezen.

 Yves Jacques elérhető a yjacques@tiscalinet.it címen.

Preszler Ágnes honlap: www.pagnes.tk e-mail: pagnes@email.it